Bevándorlóságom ötven árnyalata 3.

A múltkor megint ufó voltam.

Hihetetlen volt. Átszálltam Bank-nél, és úgy tűnt,  mindenki más is pont ott szállt át, mert zombivánszorgásban tudtam csak eljutni a lépcsőig, de előtte mintha másodjára születnék meg, úgy kellett törnöm az utam a kocsitól  az ajtó felé, mert valaki mindig csak lecövekelt előttem. De olyan hirtelen, hogy felkenődtem a hátára.  Mire végre elértem az ajtót, a felszállni kívánók sodortak majdnem vissza. Második születés.
Eljutottam a lépcsőig. Két sávja vezetett lefelé, középen végig korláttal elválasztva. A bal oldali sáv előtt masszív tömeg toporgott, a bolondok nem látták, hogy a jobb oldali sáv teljesen üres. Nem hittem a szememnek. Elindultam magamban jót röhögve a jobb sávon, a kanyar után viszont lehervadt a mosolyom: Komoly szembeforgalom közeledett felém, kisebb tömeg, én meg nem akartam a lépcsőn egyensúlyozva a korlát alatt átmászni, gondoltam, valahogy csak megoldjuk, hogy mindenki elférjen. Úgy tűnik, a szembetömeg viszont pont az ellenkezőjére gondolt: még ha láttak is, egy kicsit sem törődtek vele, hogy elengedjenek. Mintha egy kicsit rá is segítettek volna, hogy minél erőteljesebben ütközzenek belém. Még ezt a fura, magas dalolós hangokkal vegyülő nyelvet sem kellett  beszélnem ahhoz, hogy átjöjjön az üzenet. Másztam. Akkor viszont a korlát túloldalán lefele áradók nem akarták észrevenni, hogy mit küszködök, sürgősebb volt lépést tartani, elsodortak. Végül egy tagbaszakadt óriás hátán landoltam, azt hiszem, még meg is kapaszkodtam belé. Mivel - követve helyi szokásokat, amiket már a metrón elsajátítottam- háromszor bocsánatot kértem, szintén helyi szokásokhoz híven küldött felém egy gyilkos pillantást, majd kimérten azt mondta: semmi baj.
Még mindig a traumán gondolkodva felcsatoltam a „Baba a fedélzeten” kitűzőmet, mert láttam, hogy aki ilyet visel, annak mindig átadják a helyet. Fiatal lányoknak is. Egy-két idősebb nő rám mosolygott, ezt nem tudtam mire vélni, de azért lett ülőhelyem tényleg.
A pasi, aki átadta a helyét nagyon előzékeny volt, szerintem következőleg már a hülye lépcső előtt felcsatolom, akkor talán nem sodor el a zombiáradat.
Furák ezek az angolok. Az egyik pillanatban bedarálják az embert, a másikban meg felajánlják a saját ülőhelyüket, a megkezdett kis vákuumcsomagolt szendvicsüket hagya félbe.
Sőt, még a vonatvezető is vicces kedvében volt. Először azt tanácsolta, nézzünk fel a telefonunkból (és valóban-az egész vonaton nem lehetett olyan embert látni, aki ne a telefonját bámulta vagy nyomkodta volna). Vessünk egy pillantást az előttünk ülőre, lehet hogy ő lesz életünk szerelme.
És akkor rájöttem, hogy az angolok tudank mosolyogni.
Nem csak a vendéglátós kirakatmosollyal: - Hogy vagy? – és már el is fordul. (Azóta tudom, hogy ez nem igazi érdeklődés, hanem olyasféle köszönés. Egészen odáig bővülhet, hogy: - Hogy vagy? – Á, köszönöm, nagyon jól, és te? (Meggyőzően csilingelő nevetéssel), majd: -Én is jól vagyok köszi.
Szigorúan semmi konkrétum. Minél gyorsabban és együttműködőbben tudják elhadarni a dialógust, annál hamarabb lehet a tárgyra térni, ami igazából érdekli őket.
Szóval sofőrünk nem adta fel, és a következő megállónál a hivatalos sablonszöveget, miszerint leszálláskor minden ingóságukat vigyék magukat, megtoldotta azzal, hogy minden csomagot, cuccot, nagymamát, gyereket – méghozzá nem csak a kedvencet- vigyék magukkal.
Na ez megint csak mosolyt csalt a nemrég még zombik arcára. Egyik- másik odáig merészkedett, hogy kivette a fülhallgatót a füléből!
 A következő előtt vonatvezetőnk  megkért minket, hogy nézzünk ki a jobb oldali ablakon a délutáni dugóban kígyózó kocsisorra és gratuláljunk magunknak, amiért ma is a DLR-t választottuk, és hamarabb érünk haza.
Leszállás után a buszom már az utca sarkán állt. Inkább csak az örök optimisták lelkesedésével futottam utána, de nagy meglepetésemre megvárt, habár nem volt több felszálló percekig. Küldtem egy vigyort a vezető felé, ő meg lazán bólintott.
Elhatároztam, hogy a következő tömegközlekedése sztrájk után nem írok panaszlevelet pénzvisszafizetési kérelemmel, még akkor sem, ha bérletem van. Úgy látszik, mégiscsak jót tesz a dolgozóknak az a kis fizetésemelés. Lehet, hogy hosszú távon nekünk is kifizetődő.