Kisvak



X-é tettelek, nálam nagyobbnak kell lenned,
vagy egyenlőnek velem.
Törhetem a fejem egy életen át,
ha nincs megoldása, mert én megérdemlem, loreál.
Temze parti agyalás meg a cigi, mindig a cigi.
Kocabagós slukkommá tettelek.
Ha már rég a táska alján lapulsz,
előkotorlak, de amúgy még a szagod is utálom.
Nem kell a kézremegős szenvedély
meg az elválás drámája.
Elpöcköllek, ha X=0.
Akkor én is nulla vagyok, vagy kevesebb.
Nem radírozhatok ki két évet. Nagyobb vagy egyenlő.
A két végén te meg én, a többit majd hozzáírjuk.
Ha nem a félekhogyvégelesz – típusú
szétvetaboldogság-kártyát kapom,
nem emelek.
A kis vak, mindig a kis vak vagyok.
Elmúlt a kezdők szerencséje.
Harminc jövőre.
Sosem leszek már all in. 
http://dokk.hu/versek/olvas.php?id=41662

Bevándorlóságom ötven árnyalata 3.

A múltkor megint ufó voltam.

Hihetetlen volt. Átszálltam Bank-nél, és úgy tűnt,  mindenki más is pont ott szállt át, mert zombivánszorgásban tudtam csak eljutni a lépcsőig, de előtte mintha másodjára születnék meg, úgy kellett törnöm az utam a kocsitól  az ajtó felé, mert valaki mindig csak lecövekelt előttem. De olyan hirtelen, hogy felkenődtem a hátára.  Mire végre elértem az ajtót, a felszállni kívánók sodortak majdnem vissza. Második születés.
Eljutottam a lépcsőig. Két sávja vezetett lefelé, középen végig korláttal elválasztva. A bal oldali sáv előtt masszív tömeg toporgott, a bolondok nem látták, hogy a jobb oldali sáv teljesen üres. Nem hittem a szememnek. Elindultam magamban jót röhögve a jobb sávon, a kanyar után viszont lehervadt a mosolyom: Komoly szembeforgalom közeledett felém, kisebb tömeg, én meg nem akartam a lépcsőn egyensúlyozva a korlát alatt átmászni, gondoltam, valahogy csak megoldjuk, hogy mindenki elférjen. Úgy tűnik, a szembetömeg viszont pont az ellenkezőjére gondolt: még ha láttak is, egy kicsit sem törődtek vele, hogy elengedjenek. Mintha egy kicsit rá is segítettek volna, hogy minél erőteljesebben ütközzenek belém. Még ezt a fura, magas dalolós hangokkal vegyülő nyelvet sem kellett  beszélnem ahhoz, hogy átjöjjön az üzenet. Másztam. Akkor viszont a korlát túloldalán lefele áradók nem akarták észrevenni, hogy mit küszködök, sürgősebb volt lépést tartani, elsodortak. Végül egy tagbaszakadt óriás hátán landoltam, azt hiszem, még meg is kapaszkodtam belé. Mivel - követve helyi szokásokat, amiket már a metrón elsajátítottam- háromszor bocsánatot kértem, szintén helyi szokásokhoz híven küldött felém egy gyilkos pillantást, majd kimérten azt mondta: semmi baj.
Még mindig a traumán gondolkodva felcsatoltam a „Baba a fedélzeten” kitűzőmet, mert láttam, hogy aki ilyet visel, annak mindig átadják a helyet. Fiatal lányoknak is. Egy-két idősebb nő rám mosolygott, ezt nem tudtam mire vélni, de azért lett ülőhelyem tényleg.
A pasi, aki átadta a helyét nagyon előzékeny volt, szerintem következőleg már a hülye lépcső előtt felcsatolom, akkor talán nem sodor el a zombiáradat.
Furák ezek az angolok. Az egyik pillanatban bedarálják az embert, a másikban meg felajánlják a saját ülőhelyüket, a megkezdett kis vákuumcsomagolt szendvicsüket hagya félbe.
Sőt, még a vonatvezető is vicces kedvében volt. Először azt tanácsolta, nézzünk fel a telefonunkból (és valóban-az egész vonaton nem lehetett olyan embert látni, aki ne a telefonját bámulta vagy nyomkodta volna). Vessünk egy pillantást az előttünk ülőre, lehet hogy ő lesz életünk szerelme.
És akkor rájöttem, hogy az angolok tudank mosolyogni.
Nem csak a vendéglátós kirakatmosollyal: - Hogy vagy? – és már el is fordul. (Azóta tudom, hogy ez nem igazi érdeklődés, hanem olyasféle köszönés. Egészen odáig bővülhet, hogy: - Hogy vagy? – Á, köszönöm, nagyon jól, és te? (Meggyőzően csilingelő nevetéssel), majd: -Én is jól vagyok köszi.
Szigorúan semmi konkrétum. Minél gyorsabban és együttműködőbben tudják elhadarni a dialógust, annál hamarabb lehet a tárgyra térni, ami igazából érdekli őket.
Szóval sofőrünk nem adta fel, és a következő megállónál a hivatalos sablonszöveget, miszerint leszálláskor minden ingóságukat vigyék magukat, megtoldotta azzal, hogy minden csomagot, cuccot, nagymamát, gyereket – méghozzá nem csak a kedvencet- vigyék magukkal.
Na ez megint csak mosolyt csalt a nemrég még zombik arcára. Egyik- másik odáig merészkedett, hogy kivette a fülhallgatót a füléből!
 A következő előtt vonatvezetőnk  megkért minket, hogy nézzünk ki a jobb oldali ablakon a délutáni dugóban kígyózó kocsisorra és gratuláljunk magunknak, amiért ma is a DLR-t választottuk, és hamarabb érünk haza.
Leszállás után a buszom már az utca sarkán állt. Inkább csak az örök optimisták lelkesedésével futottam utána, de nagy meglepetésemre megvárt, habár nem volt több felszálló percekig. Küldtem egy vigyort a vezető felé, ő meg lazán bólintott.
Elhatároztam, hogy a következő tömegközlekedése sztrájk után nem írok panaszlevelet pénzvisszafizetési kérelemmel, még akkor sem, ha bérletem van. Úgy látszik, mégiscsak jót tesz a dolgozóknak az a kis fizetésemelés. Lehet, hogy hosszú távon nekünk is kifizetődő.

Bevándorlóságom ötven árnyalata 2.

Lakótársak - amikor megbotlik a jól bevált "élni és élni hagyni"

Jjjjééézusom, hogy tud ez a gyerek ennyit dumálni, komolyan!! Vagyis inkább ennyit dumálni a MUNKÁJÁRÓL, mert ugye az embernek alapvetően nincsen azzal problémája, ha valaki sokat beszél, csak azzal, ha mindezt dögunalmasan teszi, megragadva az alkalmat, hogy kisajátíthassa a beszélgetést. Nézd már, itt vannak a lányok a konyhában, szóba elegyedtek velem, még poénos kedvükben is vannak, tereljük a MUNKÁMRA a figyelmet onnan, hogy mikor kellene elbúcsúztatni a spanyol lányt, aki hamarosan elköltözik a lakásból. (?!?!) Szánalmas. Nem tudom, hogyan történt, mire észbe kaptunk, már késő volt, lehetetlen leterelni a vágányról ilyenkor. És azon kapod magad, hogy állsz a konyhában, ő meg mondja mondja, és már veszít az erejéből az előbbi érdeklődő reakciónk (nyilván), de amikor ez már egyértelművé válik, és a spanyol csaj is már csak erőtlen, semleges egy szótagos válaszokkal reagál, akkor sincs menekvés, mert ez a komplexusos barom elállja a rohadt konyhaajtót, érted? Nem tudom, hogy ezt tudatosan csinálja-e, de szóban is és fizikailag is elvágja tőled a menekülés útját. Egyszerűen nem tart szünetet, egyik (természetesen a munkájával kapcsolatos) témáról azonnal továbbfűzi a másikat, néha még egy szótagot közbevágni sincs esélyed, csak ha a szavába vágsz. Az meg kissé bunkó megoldás, hogy ezt egy teljesen más témára terelve tedd meg. Pl. én szerettem volna lezsírozni, hogy mikor tartsuk a búcsúbulit, de ott állunk a konyhában, hallgatjuk hogy a csávó mennyire marhára elfoglalt hogy az új kollégájával foglalkozzon, és hogy az mennyire debil, meg hogy ő még a főnöknek is bemásolta az újonc kérdéseit, hogy lássa ő is. Az utolsó szál ritkás haja is égnek áll a lelkesedéstől, a szemöldöke olyan magasra csúszik, hogy má azt hiszed, a kopaszságát akarja leplezni vele, de aztán a megszállott mosolyából kiderül, hogy csak ennyire büszke arra, hogy jobban tudta a választ, és a főnök ezt biztosan észre is vette.
Nyilván jobban tudod, mivel te nem vagy új, zsenikém.
És még ötezer hasonló példa, ugyanezzel a tartalommal. Köszönjük, átjött, hogy te milyen ügyes, elfoglalt és főnökkedvence vagy, a másik pedig mennyire buta. Komolyan, ha nem volna ilyen idegesítő, sajnálnám a gyereket, mert rettenetesen próbál bizonygatni, aminek nyilván oka van.
Én már egy helyben toporgok, érzem, ahogy arcomra fagyott a kissé meglepett kifejezéssel vegyes udvarias mosoly,  és nem mozdul onnan többet, nem lehet levakarni. Kétszer kinyitom meg becsukom a szekrényajtót, mintha a "dolgom van" testbeszéddel el lehetne kanyarítani a témáról (de nem). A végén már nem nézek a szemébe, a padlót fixírozom, nehogy még a szemkontaktust is bátorításnak vegye, további érdekes példák előadására.
És egyszerűen nem tudom beszúrni, hogy mikor lenne jó a búcsúbuli, mert ahhoz emelt hangon kellene túlkiabálni az üvöltő beszédstílusát, az pedig már nem elkanyarítás, hanem bunkó lekeverés lenne.
De apám, az is bunkóság, hogy védtelen lányokat sarokba szoríts, elállva a konyhaajtót, és szóköz nélkül dörgölöd az arcukba hogy mennyire, mennyire jó vagy, csak mert végre szóba álltak veled!
Végül kibújtam a hóna alatt, és kisétáltam. Egyszerűen faképnél hagytam, hátha zavartalalanul folytatja, a másik lány elvégre ott maradt. Nyitva hagytam az ajtómat, ilyen "én csak behoztam a teám, mert közben dolgom van, de fél füllel hallgatlak"- üzenetként, de még így is volt jópár perc, mire szegény lánynak megkegyelmezett. Atyám.

Bevándorlóságom ötven árnyalata 1.

Két ajtó közé


Az angol házak jó szokása, hogy van egy kis, kb. két négyzetméteres előszobácskája, egy  külső és egy belső bejárati ajtóval.
Namost a mienk úgy működik, hogy kijössz kulcs nélkül, becsapod magad mögött a belső ajtót kifele menet, felveszed a cipőd  és csak kulccsal tudsz kimenni. Meg bemenni, is, ha esetleg meggondoltad magad, merthogy kilincsre úgy gondolják, csak belülről van szükség.
Baj akkor van, ha elfelejtesz kulcsot vinni magaddal. Velem ma megtörtént.
Szerencsére telefon volt nálam, szóval felhívtam Kittit, az egyetlen embert, akiről tudtam, hogy nem dolgozik az itthoniak közül. Így csak kicsivel több, mint egy órát kellett eltöltenem ezen a meghitt helyen, Angliában ritkaságszámba tartozó kánikulában, nuku szellőzéssel. Kis ugrálás után kinyitottam az ajtó fölötti ablakocskát résnyire, elkerülve a fulladásos halált, majd nekiláttam feltérképezni a terepet. Milyen eszközökkel rendelkezem egy betöréshez? Biztos voltam a sikeremben. Tíz perces szánalmas próbálkozás után egy cipőcsattal, egy cipzárvéggel, meg egy   cipőfűzővéggel(igen,cipőfűzővéggel) feladtam.  Közben megjött a posta.. Megfordult a fejemben, hogy kikiabálok a postásnak, de rájöttem, hogy nem vezetne közelebb a bejutáshoz. Úgyhogy csak néztem a sziluettjét a tejüvegen keresztül. Kicsit ledermedt, mielőtt elfordult az ajtótól, valószínűleg meglátta a körvonalaimat.
A welcome szőnyegen ülve először is rádöbbentem, hogy az tele van hajszállal. Kiszedegettem. Felhívtam két barátnémat, hogy teljen az idő, majd rájöttem, hogy még mindig melegem van. Találtam egy otthagyott esernyőt(nem, nem alkalmas egyetlen alkatrésze sem illegális zárnyitásra, ezt már addigra tudtam). Rájöttem, hogy azzal fel tudom pöckölni a levélnyílás fedelét, így pont az arcomba jön az áldott oxigén. Egy pont ide.

Jóllakott napközisként zenét hallgattam per próbáltam elrejtőzni a bejárónk elé parkoló szomszéd elől(ami nem volt egyszerű, mivel a levélnyílás ugye arcmagasságban volt) per leselkedtem a nyíláson hogy miféle forgalmi szabálysértések zajlanak nagy hangzavarral a ház előtt. Meg eldöntöttem, hogy még ha melóig marad is időm kiszabadulás után, akkor sem megyek el a függönyért a tisztítóba, ahova eredetileg indultam. Nem kísértem a sorsot. Ma nem kellett tisztítóba mennem.