Olvadó

Te ringatsz ma el,
róla álmodom.
Mosollyal felel
szám, az áruló.
Vége nincstelen,
ne bízz, nem szabad.
Napunk végtelen,
mert sóvár lett szavad.
Kár az éjekért,
s kár belém a szó.
Könnyem szublimál,
sírni úgyse jó.
Szeppen nappalunk
ágy alá söpör,
hitem nem lapul,
röppen, nem gyötör.
Szája vértelen,
görcse olvadó,
újrakezdeni
bolondnak való.





Impressziók a Bárka utcából

Mostanság egész  ritkán ébredni fel hajnal kettőkor az őskaján hörgő diadalüvöltésére, hogy "Ohh my God, oooh my Goooooooooood!" Azelőtt halálra válva ébredtem fel, mire félálomban végre összeraktam, hogy semmi baj, csak jó nekik. Éljenek a felső szomszédok!
Tegnap az utcai ki tudja mire szolgáló doboz avagy bódé oldalára ragasztott Kétfarkú kutya párt űrállomásos plakátot olvasta egy munkás, megnéztem volna a fejét szemből.
A  néni megint kint napozik macskástul a sarokház oldalában, mikor eljöttem mellette kisboltba menet, rámosolyogtam, mert már annyira hozzátartozik az utcaképhez, ha kinézek az ablakon, hogy eszembe se jutott, hogy én az ő utcaképéhez már nem biztos...
Ma meg jövök a szokásos tiszaparti olvasásból vidoran, gondolok egyet, átruccanok az italboltba valami rostosért, de már ha lemegyek, viszem a szemetet is. Hát kint van a kuka, csurig tele, mellette jó sok csomag, én is odarakom a miénket. Rámdörren egy tag, hogy ne rakjam már oda. Nézek a kukából már-már kibucskázó dobozokra, mondom:
- Akkor hova?
- Hát nyomd lejjebb! - elkezdi szuszakolni, a nőci mellette segít pakolni, közben a fazon oszt, hogy így nem viszik el, és hogy mindig ő szedegeti. Közöltem vele, hogy nem tudtam, hogy így nem viszik el. Gondoltam ettől hátha észbe kap, és nem rajtam éli ki a frusztrációját. Meg segítettem is belepasszírozni a többi zacskót. Még a nőci is hozzátette békítő hangsúllyal, hogy lehet, ki kellene írni a lépcsőházba. De faszikám tovább nevel, hogy miért, ahol eddig laktam ott hogy csináltam? Na itt fordultam sarkon és hagytam ott őket szó nélkül, van nekem apám, aki neveljen, ez a majom meg vegyen magának  cserepes virágot, ha ennyire környezetépíthetnékje van.
Átmegyek az italboltba, oda meg bezáródtunk. A boltos nő  meg a másik véglet, hisztérikusan nevet, mellé még totál meg van zavarodva: Mikor kulccsal se nyílik az ajtó, bevisz minket a raktárba, hogy majd a hátsó ajtón. Közben rádöbben, hogy azt meg kívülről kell kinyitni. Hisztérikus vihogás, az előttem vásárló frigid dáma látványosan türelmetlen, én próbálom oldani a feszkót, a munkások meg azzal poénkodnak, hogy jó lesz ez, van mit inni.
Végül a kint (zálogban maradt sörére) várakozó kollégájuknak adtuk ki a kulcsot, amit nem kis erőlködés árán sikerült leszedni a csomóról, hogy kiférjen az ajtó alatt. Persze mehetnék nagyasszony ötlete volt, hogy szedjük le, de a gyakorlatot már átengedi az önként jelentkezőknek, merthogy neki esetleg letörik a körme.
A kolléga a nap hősévé lép elő, a sötét raktárból kilépve már-már úgy tűnik, glóriát von feje fölé a lebukó nap, én pedig kelletlenül oldalgok el a hirtelen szerzett bajtársak mellől. Közben hallom az érkező új vásárló hitetlenkedését: - De komolyan? De most tényleg? - gondolom az extrovertált eladóasszisztens máris mesél...
Ismét elhaladok a kuka mellett, s úgy érzem, ebbe a tíz percbe több nem is fért volna bele. Gyorsan fel is megyek, nehogy elüssön egy biciklis, vagy megpillantsam álmaim férfiját kócos hajjal, zöld kabátban és borostásan.

A lift állt meg

A Keleti végtelen gyomrát
görcsölte a vontatott érkezés,
az ócska busz rázott lelket belém.
A falról hazug napfény derült ránk,
a táskám lett kicsit nehéz,
a lift állt meg hirtelen velem,
a taxisok átkozták az eget,
észre sem vették azt az ölelést.
A vonat sikított indulást,
egy esőcsepp vette zokon,
lustán csordulva maszatos ablakon.
tiszta csíkot hagyva maga után.




Az írásról



"Aki tudja, mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon."

(Kosztolányi Dezső: Egy és más az írásról)




Ölelés

Régi kép mögött kezdődő remény,
csoda, mi akkor költözött belénk:
mosoly sarkán gyermeki, büszke redő,
nagyranyílt szemekből félszeg bújik elő.
Néma mozdulat, nincsenek szavak.
Ez itt a végtelen! - büszkélli nyakad.                 
Ez itt a békém. - simítom fejem,
mellkasod ívén meglelem helyem.
Régi kép csupán, tovaszállt remény,
valami száműzött csodáról mesél.
Elpárologtam mosolyod mögül,
menekülök tárt karok közül.

Otthonok

Elköltöztem megint, hoztam magammal a lakást.
Csendestét nem mosolyít szomszéd göndörkacagás.
Már csak a néni olvad a falba: ruhája, haja...
vagy inkább nénivé olvad a sarokház szürke fala?
Napszemüveg mögül macskának dúdol altatót,
Tchiboval ébred, megadja neki a megadhatót.
Ajtaja szárnya ha nyitva, s benézel, szürke lakat
zsémbeli ridegen, szürkén: a magány nem kirakat!
Hazajövök, ha van még nekem hazám.
Kávéba cukor, cukorba merül a kanál...
Minden a helyén, csak máshol keresem,
nem számít. Még mindig kettővel szeretem.
A kanál meg a villa helyet cserélt, vagy
az már egy másik helyen ivódott belém?
Kaktusz a kétség, papucsom mellett fogad,
mikor épp megpihennék, megint megsimogat.
Még csak első fordulós a kismacska alom,
a másodikra itthon leszek, ha úgy akarom.
Addig tán keresztbenyel egy másik világ,
mondj, anyám értem, ha tudsz, egy imát!
Sohase máskor, most, ha lehet,
követelj tőlem még egy hetet.
Nektek egy évszak, belőlem darab
otthon-érzés, mi tovább szakad.
Kondenzcsík lopja, reggel viszi,
anyám ha mondom, el sem hiszi.






Senkinek

Valami szép abban is, ha semmi sincs,
valami örökkön építő furcsa kincs,
tudatlan, bizarr erő teszi képpé belül,
s mint kislány, ha gyakorlásképpen hegedül,
akkor szép igazán, sohasem direkt,
ha játszol a szíveddel, csak úgy, senkinek.
S mikor akarod nagyon, de nem marad belül,
akkor tudod, hogy nem leszel egyedül.
Az igazi magányt a könny nem éri el,
az igazi magányról beszélni kell.
S ha hangtalan beszélni megkaptad a jogot,
minden könnycseppeddel mások jogát lopod.